Teljes összeomlás vagy gazdasági szabadságharc?
Az utóbbi napokban a cigánybűnözés elé húzott kommunikációs fal összeomlása mellett a másik akut téma hazánk gazdasági helyzetének végzetes romlása volt. Érdekes érzés kavarog bennem, hiszen az egész közéletet az általunk már évek óta szajkózott problémák határozzák meg. A cigánykérdésben szinte mindenki utánunk kullog, és a gazdasági folyamatok is bennünket igazolnak. A nagy felfordulásban sokan elfelejtik, hogy a jelenlegi gazdasági válság a nemzeti oldalt egyáltalán nem érte váratlanul. Egy évvel ezelőtt a parlamenti garnitúra még közösen mosolygott meg bennünket, ha arra tettünk utalást, hogy ez a globális lufi ki fog pukkadni. Most fordult a kocka. A magyar közélet a teljes összeomlás előtti pánik jeleit mutatja. Mint a megzavart hangyaboly, mindenki össze-vissza ötletel, szaladgál. Javaslatokat, programokat hallunk, de azok olyanok, mint ha egy haldoklót algopirinnel próbálnánk életben tartani. A felszín kapargatásán túl egyenes, világos utat senki sem képes mutatni a politikai erők közül.
A Jobbikot a cigánykérdésben nem lehetett elhallgatni, áttörtük a falat. A gazdaság kérdésében már jóval vastagabb fal áll előttünk, sokkal több érdeket – főképp idegen érdekeket – sért a programunk. A híreket teletömik a Reformszövetség neoliberális programjának ajnározásával, Gyurcsány kétnaponta megújuló reformcsomagjaival, Orbán Viktor marketing célú külföldi tárgyalásaival, hogy az emberek számára az információ tengerében elvesszen a lényeg. Az egész nagyon szánalmas, mert a fel-felröppenő javaslatok pont azt nem orvosolnák, amely miatt ebbe a helyzetbe kerültünk. Az ország globális rabszolgaságát. A parlamenti garnitúra látszatvitája nem más, mint hogy a nemzetközi tőkének lábat csókoljunk-e vagy csak kezet. A Jobbik viszont gazdasági szabadságharcot hirdet!
A magyar gazdaság helyzetének legnagyobb rákfenéje az az adósságteher, amelyet mindenki adottságnak tekint, és a jelenlegi vitában senki sem érinti. Pedig a hihetetlen méretűre duzzadt államadósság kamatainak törlesztése előbb-utóbb egy kedvezőbb gazdasági környezetben is megfojtotta volna az országot. Az államadósságról azonnal tárgyalásokat kell indítani, meg kell vizsgálni, hogy mely tételeknél lehet elérni az elengedést, a többi visszafizetésére haladékot kell kérni, az IMF hitel jóvátételét pedig egyszerűen meg kell tagadni. Persze erre felszisszen a neoliberális közgazdász, mondván: mi lesz hazánk megítélésével? Én erre csak annyit jegyeznék meg, hogy az bizonyára nagyon fontos, de ha belepusztulunk a hitelrabszolgaságba, akkor teljesen mindegy a megítélésünk. Nekem fontosabb a magyar emberek megmaradása, mint a nemzetközi intézetek véleménye.
Az ország gazdaságának felpörgetéséhez minél hamarabb pénzre van szükség, ebben mindenki egyetért, mint ahogy abban is, hogy ez az, ami most hiányzik. A parlamenti garnitúra azon gondolkodik, hogy az emberektől milyen módon lehetne begyűjteni a szükséges forrásokat. Van, aki drasztikusan nyúzna meg bennünket, van, aki újabb hitelek formájában észrevétlenül. Mi mást javaslunk. Kopasszuk meg inkább mi az eddigi megnyúzóinkat. Az elmúlt időszak privatizációs ügyleteinek kivizsgálására egy statáriális bíróságot kell létesíteni, amely gyors, igazságos és kőkemény ítéletek révén milliárdokat venne vissza a politikai bűnözőktől. Másodsorban meg kell adóztatni a multikat. Szintén adót kellene kivetni a reklámokra, különösen az országos sugárzású kereskedelmi tévéknél. Ezzel két legyet ütünk egy csapásra, egyrészt bevételhez jutunk, másrészt a kereskedelmi csatornák számára is egyértelművé tesszük, hogy ez itt Magyarország, és nekik is vannak kötelezettségeik. Az adórendszer átalakítása már egy hosszabb folyamat, amelyet három-öt év alatt lehet csak kivitelezni, de az irányt már most le kell fektetni. Ennek lényege, hogy a jövedelemadózás terheit a minimumra kell csökkenteni, párhuzamosan a fogyasztás megadóztatásával, természetesen ügyelve annak progresszivitására, vagyis az alapvető fogyasztási cikkek tehermentesítésére.
Mindezzel párhuzamosan újra kell gondolni Magyarország külgazdasági kapcsolatait. Az egyoldalú atlanti viszonyt – amelyet az MSZP és a Fidesz egymással versengve támogat, és amely számunkra csak függést jelent – fel kell, hogy cserélje a kölcsönösségre és a partnerségre épülő kapcsolatok hálózata. Ez pedig a külkereskedelmi iránytű mutatójának nyugatról keletre fordulását követeli meg. A magyar mezőgazdaság és a vele párhuzamosan újraélesztendő élelmiszeripar beindításához piacokra van szükség. A piacokat pedig elsősorban Kína, Japán, Oroszország és az iszlám világ adhat. Az új piacok idehaza munkahelyeket és ezáltal az életben maradást jelenthetik.
Végül érvényesíteni kellene a gazdaságban a neoliberális körök rémálmát, a protekcionizmust. Vagyis állami, kormányzati szinten védeni és segíteni kellene a hazait. Először is a rendelkezésünkre álló nyersanyagforrásokat minden áron magyar kézben kell tartani, különösképpen a földet, a vizet és a gázt. Másodszor a hazai termékek, szolgáltatások számára a hazai piacon monopol helyzetet kell teremteni, a külföldi piacoknál pedig a kijutás lehetőségét kell biztosítani. Végül meg kell szüntetni a hazai vállalkozók és mezőgazdaságból élők bürokratikus és adóztatási diszkriminációját a multikkal szemben. Magyarországon a magyar az első, mindenki más csak utána következik.
A magyar emberek szorgalmasak és kreatívak. Nekünk nem kell sem segély, sem hitel, csak szabadság, hogy ne szipolyozzanak ki, hogy hagyjanak dolgozni és boldogulni. Meggyőződésem, hogy az államadósság újratárgyalása, az államháztartás igazságossá tétele, külkereskedelmünk felszabadítása és a gazdasági protekcionizmus érvényesítése révén hazánk egy főképp mezőgazdaságra és agráriparra épülő jóléti ország lehet. De jólét nincs rend és ébredés nélkül. Vagy együtt valósulnak meg, vagy sehogy.
Szavazás
Téma: Politika (Megtekintve 412727 alkalommal)
